Aztán azt mondta, hogy rettentő kellemetlen volt, hogy a munkások, akik láthatóan sokkal kisebb izomzattal rendelkeztek, először ugratták, hogy „na, most már könnyű dolgunk lesz, mert az erős ember megjött", de sokkal kellemetlenebb volt, hogy a hozzá képest cingár melósok sokkal jobban bírták a munkát, mint ő. Le is kellett cserélni napközben, mert egyszerűen nem bírta egy idő után felhúzni a csigával vödörszámra a maltert. De azt mondta, nagy lecke volt neki, mert meglátta, hogy az erő nem csak ott létezik, ahol nagyon meglátszódik, sőt, lehet, hogy ahol nem látványos, valójában nagyobb erő és kitartás van, mint a kigyúrt testben.
Pál apostol a korintusiakkal sokat küszködött. Rendkívül nagy lelki ajándékokkal rendelkező gyülekezet volt, de ezzel együtt beképzelt, öntelt emberek is, akik a keresztyének egyik legutálatosabb tulajdonságával gazdagon bírtak: a hívő gőggel. Odáig mentek, hogy Pált, aki által az evangélium eljutott hozzájuk, szintén semmibe vették, lenézték, egyenesen gúnyolták és megkérdőjelezték apostolságát is.
Pál a levele végén arra buzdítja őket, vizsgálják meg magukat, kipróbáltak-e? Krisztushoz tartozik-e valóban az életük? Ezt a próbák hitelesítik e földi életben. Ahogyan reagálunk valamilyen bajban, a másik problémájára amilyen választ adunk, az mutatja meg, hogy krisztusiak vagyunk-e valóban.
Sokan szeretik éppen Pált idézgetni és az ő határozottságát példaként véve irgalmatlanul bánni a másikkal, ítélkezni felette. Az embernek beakad néhány szerinte igen fontos kritérium arra nézve, milyen az igazi hívő ember és ezt keresi, kéri számon másokon. Akik az ő mércéjébe beférnek, azok hívők, akik kilógnak, azokkal baj van. Pedig nem ez a fontos, hanem az, hogy Krisztusban van-e valaki? Nagyon sok különbözőségünk abból fakad, amilyennek Isten teremtett. Ő pedig éppen azért alkotott olyannak, amilyenek vagyunk, mert úgy és olyan módon akar használni, ahogy jónak látja.
Nem Pál a mérce, hanem Krisztus. Erről beszél maga az apostol is. Nem jobb vagy több ő vagy más apostolok, tanítók, gyülekezetvezetők, csak mások. A kérdés az, tudok-e krisztusi módon megnyilvánulni? Lehet, hogy kívülről lelkileg kigyúrt vagyok, prófétálok, nyelveken szólok, hatalmas az ismeretem a Bibliából és a teológiában, rengeteg hívő szinte apostolnak tart, de majd a próbák megmutatják, hogy valóban Krisztus van-e bennem. Ha ugyanis Ő az én Uram, akkor a bűnben lévő mellé is le tudok ülni, hogy beszélgessek vele és nem az ítélkezésben mutatom meg a hitemet: éppen úgy, mint Jézus tette. Ha Krisztusé vagyok, Krisztust keresem a másikban és nem magamat, a magam hitét, látását. Nem skatulyázom az embereket a szerintem általuk képviselt teológiai irányzatuk, felekezetük vagy más alapján, hanem keresem a másik hívőben Krisztust (egy katolikus fiatalember hordja az időseinket minden vasárnap kisbusszal a templomba: igazi testvér! Nagyon jó fej, kedves, krisztusi ember. Tudom róla, hogy katolikus, de nem érdekel: nem azt nézem, mi választ el, hanem Krisztust, Aki összeköt. És lehet, hogy odaadóbban és nagyobb szeretettel végzi a szolgálatát, mint olyanok, akik mondjuk kívülről tudják a Heidelbergi kátét). Ha jézusi indulat van bennem, akkor tudok áldozatot hozni a másikért és nem a magam kényelme határozza meg a döntéseimet. A keresztyén ember tud örülni a másik örömének akkor is, ha neki magának egyébként fájdalmai vagy nehézségei vannak, mert tudja, hogy az Úr számon tartja, szereti és Krisztusban megváltotta: ennél többet nem kaphat.
Kezdő hívőként Pál leveleit szerettem a legjobban. Az evangéliumokat szinte „tejnek italaként" tartottam számon. Aztán egyre erősebbé vált az idők és a próbák során, hogy Krisztus a legfontosabb, Ő a példa mindenben. Vannak hívők, akiktől lehet tanulni, de Krisztus a példa, az etalon. Bátorítok mindenkit olvasni az evangéliumokat (is) és szemlélni, elidőzni afelett, hogy Jézus hogyan viszonyult az emberekhez, hogyan hozott döntéseket. És érdemes minél többször feltenni a kérdést: Mit tenne Jézus? - Akik így cselekszenek, azok bele fognak kerülni nehéz helyzetekbe is, de kipróbálttá válnak.
Almási Ferenc