A sztereotip válasz annyi: hát teremtett. Nem láthatókból a láthatót, sötétségből világosságot, káoszból rendet, és sorolhatnánk. De ma megütötte a szívemet egy szó: „elválasztotta". Úgyhogy most ezt a szót szem előtt tartva újra olvastam figyelmesen az igeszakaszt és megdöbbentem, mert a nagy elválasztásokról beszél. Érdekes, hogy Isten fontosnak tartja az elválasztást és a teremtmény elválasztottságát már a világ kezdetén. Amíg nincs éles határ világosság és sötétség között, amíg nem látjuk élesen, hogy meddig tart a rend és hol kezdődik a rendetlenség, addig Isten nem tudja rámondani a teremtményeire azt, hogy jó! Csak az elválasztás után, csak azt követően, hogy a teremtmények különváltak rendeltetésüknek megfelelően, csak azután mondta Isten, hogy „jó" - héberül tób/tóv, ami úgy jelenti a jót, hogy Isten teremtettségben adott szándékát, akaratát betölteni képes, azt megcselekvő. Tehát a teremtettségi feladatunk része az elválasztódás, közérthetőbben az elkülönülés is. Sokszor pusztán már ezzel az elkülönüléssel is kifejezzük a sötétségben a világosságot, valamint a rendetlenségben azt a rendet, amit Isten kér és majd egyszer számon kér. Ezt kérte Isten Ábrámtól. Ezt kérte Mózes korában a néptől. Ezt kérte a bírák, a királyok és a próféták idején is. Ezt kérte Keresztelő János. Erre az elkülönülésre hívta fel a figyelmet Jézus, és az apostoli tanítás egy komoly, tetemesebb része is erre int. Számtalan igehely támasztja ezt alá. Szóval Isten már kezdetben sem látta jónak a határok nélküli összekeveredést, összeelegyedést.
Fontos, hogy Isten itt elválasztottságról beszél és tanít, nem egymás nélküliségről! A világosság és a sötétség egymás mellett volt, de nem keveredett. A vizek a szárazföld körül voltak, de nem keveredtek. A Nap és a Hold által jelzett ünnepek egymást követték, de sohasem keveredtek. Amikor Ábrahám bemegy arra a földre, amit Isten neki ígért és Izsáknak feleség kell, akkor Ábrahám nem akar keveredni a kánaánitákkal. Mózes törvénybe adja, hogy tilos a kihívott, megtartásra ítélt népnek, a papok királyságának bárki mással is összekeverednie. Egymás mellett éltek, de nem keveredtek - sajnos csak egy darabig. Józsué is választásra kényszeríti őket: „Válasszatok még ma, hogy kit akartok szolgálni! De én és az én házam népe, az Urat szolgáljuk!" - azaz mi ezzel elkülönültünk minden más néptől, amelyik mellettünk vagy a közelünkben él. Jézus a főpapi imájában azt kéri az Atyától: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól!" - azaz a világban éljenek, de ne a világ szerint. Ne keveredjenek, hiszen ők kihívottak!
Mert csak az elkülönülés után tudja betölteni a teremtmény az Isten szerinti küldetését. Egészen más a nappal és egészen más az éjszaka is. Másra adatott. Más dolgokat is teszünk ezekben az időszakokban. Az égitestek is, a tenger is, a szárazföld is csak az elválasztás után tudták betölteni a küldetésüket. Az állatok is, ha úgy tetszik, a kisebb-nagyobb különbözőségükben vannak elválasztva egymástól, ezért nem keverjük össze a bolhát az elefánttal. (bár sokaknak sikerül ez mind a mai napig!) És az Isten különös kegyelme és akarata az embernek az állatoktól való elválasztottsága is. Minden elválasztódásból, elkülönülésből Isten dicséretének kell(ene) kikelnie, mint valami jó magnak, és ebből kellene gyümölcsöt teremni. Persze voltak a történelem során olyan elválasztódások, elkülönülések, mik inkább voltak egymás nélküli állapotok, amelyekben a kontaktus, a hatás-ellenhatás teljesen megszűnt. Ilyenek voltak Jézus születése előtt és után az esszénusok, akik rámutattak a vallási vezetők hibáira, de aztán kivonták magukat a közösségi életből és kivonultak a pusztába és csaknem teljesen megszüntették a külvilággal a kapcsolatot. Aztán, mivel a történelem ismétli önmagát, csak máskor, más emberekkel, de a lényeg ugyanaz, az aszkéták, remeték, szerzetesek ugyanezt tették párszáz évvel később. Isten azonban nem az egymás nélküliséget kérte, hanem az elkülönülést és ez óriási különbség!
Szóval oda kell figyelnünk az elválasztottságunkra! Sok múlik ezen. Egyeten dolog viszont biztos: Jézusban Isten és ember között megszűnt a bűn miatti elválasztás. És Isten szeretetétől sem választhat el semmi, de nekünk el kell határolódnunk mindattól és mindazoktól, amikre Isten rámutat, hogy határoljuk el magunkat tőle. Meg kell találnunk önmagunkat, ahogyan meg kell találnunk az Istent dicsérő hatalmas teremtett világban is a saját helyünket, saját hangunkat, saját szolgálatunkat. Nem azt, amit mi elgondoltunk, hanem amit Isten az Ő igéjében tanít. Fontos, hogy az elkülönülés mindenkire kötelezően érvényes, teremtettségből fakadó tétel. Nem úgy van az, hogy erre az emberre vonatkozik, a másikra már csak félig, a harmadikra meg már egyáltalán nem, ő élhet úgy, ahogy akar. Mert hiszen a szent annyit jelent, hogy Isten szerint elválasztva lenni valamire. Így még nyomatékosabb és még hangsúlyosabb ebből a mai igéből az, hogy Isten fontosnak tartja az elválasztódást. Szóval a szent élet, amire az egész Biblia kér, az itt kezdődik az Isten szerinti elválasztásnál, amit az Úr végez el és aminek a teremtmény engedelmeskedik. A katolikus testvérek még értik a szót, hogy életszentség. Biblikus tanítás ez, ami a mi döntésünknél, Isten elválasztó akaratának való engedelmességünknél kezdődik. Vajon ezek után értjük-e már, hogy a Krisztusban való elválasztottságunk, (élet)szentségünk mire hív? A világban élve úgy élek-e mint a világ? Úgy gondolkodom-e mint a világ? Úgy beszélek-e mint a hitetlen világ? Van-e különbség? Látják-e rajtam, bennem a szentet, az Úrnak elválasztottat? A teremtménynek az Istenre mutató nagy missziója szempontjából elengedhetetlen kérdés ez.
Dezső Attila