Szünetben megkérdezte a tanító nénit, miért van iskolába az a kicsi lány. Kiderült, ő a tanítónő lánya és nincs ki vigyázzon rá, ezért tölti az iskolában mindennapjait. A felügyelő megkérdezte, mond te mit tanulsz itt minden nap. A kislány bátran válaszolt: tanulok csendben maradni.
A csendet nekünk is sokszor tanulnunk kell. Tanulunk csendben maradni, hogy meghalljuk Isten szavát tisztán és világosan.
Az ősz beköszöntével egyre hosszabbak az éjszakák, és egyre rövidebbek a nappalok, amíg világosság van. Ilyenkor számunkra valahogy megnő a fény jelentősége, még jobban örülünk a napsütésnek, és jobban figyelünk a hold és a csillagok világosságára is.
Egy szép csillagfényes éjszaka a mai kor embere számára már inkább csak szemet gyönyörködtető, romantikus látvány. De tudjuk, az ókorban és középkorban a csillagoknak nagyon fontos, életmentő szerepe volt, hiszen modern műszerek, GPS híján a csillagokat figyelve tájékozódott az utazó, a végtelen tengereket, pusztákat járva. Innen a kifejezés is: „vezérlő csillagom".
Mai igénk azonban nem az égitestekről szól, hanem ember-csillagokról. De hát lehetnek-e emberek csillagok?
Ha ezt a kérdést a szó angol fordításával (star) teszem fel, mindjárt a sztárokra gondolunk, és belőlük bizony, van elég. Filmcsillagok, ünnepelt-híres zenészek, média-sztárok - csúnyább szóval „celebek" - vannak bőven, és a tévécsatornák csak úgy ontják a sztárcsináló tehetségkutatókat. Vajon mennyi ezekben a maradandó, igazi érték, vagy mennyire hamis a fényük, s lesznek hamarosan hullócsillagokká?
Az idő majd megmondja. Hiszen vannak az emberi történelemnek fényes állócsillagai is, olyan művészek és tudósok, akik maradandót alkottak, hadvezérek és királyok, akik formálták az akkori jelent és a jövőt.
Sőt, vannak olyan hétköznapi kisemberek is, akik koruk névtelen kis csillagai voltak. Ilyenekről szól Gárdonyi Géza regénye, az Egri csillagok (és nem egri sztárok!) is: az ostromlott várért, hazájukért az életüket is adni kész hősökről.
Ugyanígy vannak a saját életünknek is „csillagai". Emberek, akikre így gondolunk-emlékezünk, akik világítottak nekünk, vezettek, tanácsoltak, biztattak, szerettek minket. S talán a legsötétebb, legnehezebb időszakban volt a legragyogóbb és legfontosabb a fényük, és ez a fény, ha ők már ki is hunytak ezen a földön, bennünk maradt és világít. Nem voltak szupersztárok, emberfeletti emberek, de fényt tudtak adni nekünk.
A betlehemi csillag fényessége, a földre alászállt Jézus Krisztus érkezését ragyogja körül. Nem tehetetlenségből, fényét vesztve hullott alá, hanem jött, isteni ragyogását elrejtve testet öltött, megalázkodott, engedelmes volt, és végül meghalt értünk. De fényessége végül a halál fölött is győzedelmeskedett. Azért jött, hogy ebből az isteni megmentő szeretetből, hatalomból éljünk, reményünk, vigasztalásunk, erőnk, békességünk és örömünk legyen! Ez a fény ott ragyog ma is felettünk és bennünk, minden hívő szívben, életben.
Merjünk Isten adta, igaz fényű csillagokká válni ebben a világban, ahol „világ-sztárok" vakítanak minket, ahol annyi mesterséges fény villog és csábít, és annyi az irányítani-befolyásolni akaró hamis csillogás. De mi Jézus dicsőségére figyeljünk szüntelen.
Fényleni mindig, de főleg akkor, mikor leginkább besötétül, megnőnek az árnyak, nem látni a „hogyan tovább"-ot, mert megfogyatkozik a fény, a remény, az erő. Akkor is, amikor mi magunk is besötétednénk, elnyelődnénk, mert a pusztán emberi fény gyenge és kevés.
A mi Világosságunk azonban felülről kapott ajándék: „fölöttünk ragyog", „meglátszik rajtunk", a mi világosságunk „ránk ragyogó fény"!
Mert az ember látja az X-faktor, vagy Csillagszületik sztárjait, de a legfényesebb csillag születését látja e? Látjuk e Jézus Krisztust, vagy nekünk is tanulnunk kell csendben maradni, mint a kislánynak az iskolába. S a csendben kitárt szívvel még buzgóbban kell könyörögnünk Atyánknak, hogy „...ragyogtassa ránk orcáját és könyörüljön rajtunk". Ámen
Fedorné Kiss Gabriella, Sátoraljaújhely